Romlandóság — az idő mint költség

Horog (3 perc)

Kezdd egy kérdéssel, amire mindenki rosszul tippel.

„Mit gondoltok, mennyi élelmiszert dob ki egy magyar ember egy évben? Nem a bolt, nem az étterem — hanem otthon, a saját kukájába.“

Hagyd őket tippelni, és írd fel a tippeket.

A valóság: egy magyar ember évente nagyjából 60 kilogramm élelmiszert dob ki otthon.

Hagyd hatni. Aztán:

„Ebből körülbelül harminchat százalék olyan, ami el is lehetett volna fogyasztani. Nem a csont, nem a héj, nem a mag — hanem valódi étel.“

És most a szám, ami mindig megüti a családokat:

„Egy négyfős családnál ez évente nagyjából 160 ezer forintnyi kidobott ételt jelent.“

Kérdezd meg őket: hova lehetne ezt a pénzt elkölteni?

Hagyd, hogy soroljanak. Aztán mondd:

„És most gondoljátok el, hogy egy zöldségesboltban ez nem egyszer fordul elő évente, hanem minden áldott nap.“

(Van egy jó hír is, amit érdemes elmondani: ez a szám javul. Nyolc év alatt a kidobott, elkerülhető élelmiszer mennyisége nagyjából harmadával csökkent Magyarországon.)

A lecke (14 perc)

Első blokk — Az áru, ami magától fogy el

Kati Mama boltjában van egy szabály, amit Dani sokáig nem értett: nem minden árut kezelnek egyformán.

A liszt, a cukor, a konzerv hetekig, hónapokig eláll. Ha ma nem fogy el, holnap ugyanannyit ér.

A paprika, az uborka, a saláta napokig. Az eper, a málna, a gomba órákig.

Dani egyszer megkérdezte: „Kati néni, akkor mennyit ér ez a láda eper?”

Kati Mama azt mondta: „Attól függ, hány óra van.“

Ez a mai lecke egy mondatban. Nézzük meg, mit jelent pontosan.

Egy tartós árunál az idő semleges. Ha ma nem adod el a lisztet, semmi nem történik. Áll a pénzed, ahogy múlt héten láttuk — de nem vész el.

Egy romlandó árunál az idő ellenség. Nem áll a pénzed. Fogy. Minden órával kevesebbet ér ugyanaz a láda.

És ebből három olyan dolog következik, ami az egész boltot másképp működteti:

Egy: a döntést nem lehet elhalasztani. Kati Mama nem mondhatja, hogy „majd holnap eldöntöm, mennyiért adom az epret”. Ha holnap dönt, akkor a döntés már meghozta magát.

Kettő: a leértékelés nem gyengeség, hanem eszköz. Ha valami holnapra elveszti az értékét, akkor ma bármilyen áron eladni jobb, mint nem eladni. (Emlékeztek: ez pontosan az elsüllyedt költség leckéje, a tizenkét kiló eperrel.)

Három: a selejt beépül minden más árába. Ha húsz kilóból kettő kidől, azt a tizennyolc fizeti meg. Ezért nagyobb az árrés a romlandó árun — nem nyerészkedésből. (Emlékeztek: az árrés leckéje.)

Második blokk — Mennyi is dől ki valójában?

Most jöjjenek a számok, mert ezek meglepőek.

Egy nagy amerikai felmérés, ami majdnem háromezer szupermarketet vizsgált, azt találta, hogy a friss gyümölcsök átlagosan 12,6 százaléka, a friss zöldségek 11,6 százaléka nem jut el a vevőig. Megromlik, megsérül, vagy egyszerűen nem veszi meg senki.

Vagyis nagyjából minden nyolcadik-kilencedik darab kidől.

De a legizgalmasabb rész az, hogy ez termékenként hatalmasan eltér. Ugyanabban a felmérésben:

• A banánnál ez az arány mindössze 4,1 százalék.
• A papájánál viszont 43,1 százalék — vagyis majdnem minden második.

Kérdezd meg őket: mi a különbség a kettő között?

Hagyd, hogy összeszedjék. Ami elő fog jönni:

• A banánt mindenki ismeri és mindenki veszi. A papáját kevesen.
• A banán elbírja a szállítást, a papája sérülékenyebb.
• A banánnál látszik, mikor jó — a papáján nehezebb megítélni.

És most jön a lecke egyik legpraktikusabb következtetése:

Egy boltosnak nem elég tudnia, mennyi az árrés egy terméken. Azt is tudnia kell, hány darab dől ki belőle. A kettő együtt mondja meg, megéri-e egyáltalán árulni.

Van, aminél a nagy árrés mögött annyi selejt van, hogy a végén kevesebb marad, mint egy kis árrésű, de biztosan elfogyó árun.

(Fontos árnyalás a szülőnek: ezek amerikai adatok, mert magyar bolti selejtstatisztikát nem találni nyilvánosan. A nagyságrend viszont jól mutatja a jelenséget.)

Harmadik blokk — Négy dolog, amit ilyenkor csinálni lehet

Ez a lecke gyakorlati része. Kérdezd meg őket előbb: mit tehet egy boltos a romlandó áruval? Hagyd, hogy összeszedjenek, amit tudnak, aztán rendezd négy csoportba.

Egy: kevesebbet venni. A legegyszerűbb és a legfájdalmasabb. Ha kevesebbet veszel, kevesebb dől ki — de délutánra elfogysz, és a vevő máshova megy. Ez pontosan a múlt heti átváltás.

Kettő: leárazni, mielőtt tönkremegy. Ez ma már nemcsak a zárás előtti tábla. Nagy boltokban a rendszer jelzi, mi jár le hamarosan, és automatikusan árat csökkent. Az ötlet ugyanaz, csak pontosabb.

Három: átalakítani. Ez nagyon szép megoldás, és minden piacon látni. A megpuhult paradicsomból lecsó lesz. A tegnapi kenyérből pirítós vagy zsemlemorzsa. Ami az egyik formájában elveszett érték, a másikban visszanyerhető.

Négy: elajándékozni. Magyarországon vannak szervezetek, amelyek éppen ezt csinálják: összegyűjtik a boltokból azt az élelmiszert, ami még jó, de már nem eladható. A Magyar Élelmiszerbank Egyesület fennállásának első húsz évében összesen mintegy százezer tonna élelmiszert mentett meg így.

Kérdezd meg őket: miért éri meg ez a boltnak?

Hagyd, hogy rájöjjenek, mert több oka is van, és egyik sem csak érzelmi:

• Nem kell fizetni a hulladék elszállításáért.
• Adózási szempontból is kedvezőbb lehet, mint kidobni.
• És a hírnév. (Erről külön lecke lesz a modul után.)

És most a legérdekesebb, ötödik megoldás, ami az utóbbi években jelent meg:

Vannak alkalmazások — Magyarországon a Munch, nemzetközileg a Too Good To Go —, amiknek az egész üzleti modellje erre épül. A bolt vagy az étterem meghirdeti, hogy a nap végén megmaradt étel átvehető erősen csökkentett áron, meglepetéscsomagban.

Kérdezd meg őket: ki nyer ezen?

Vezesd végig velük mind a hármat:

• A bolt nullát kapott volna, most kap valamennyit.
• A vevő olcsón jut ételhez.
• Az alkalmazás minden csomag után kap egy kis részt.

És most mondd ki a lényeget:

Ez egy egész üzletág, ami abból él, hogy a romlandó áru értéke nem nulláról indul — hanem nullába tart. És a nulla előtti utolsó pillanatban még van benne pénz.

Ez a legjobb példa arra, amit ebben a szemeszterben tanulnak: ahol valaki veszteséget lát, ott valaki más üzletet.

Valós eset (6 perc)

Térjünk vissza a nyitó számhoz, és most nézzük meg alaposan, mert ez a lecke legfontosabb része.

Egy magyar ember évente nagyjából 60 kilogramm élelmiszert dob ki otthon. Ebből körülbelül 36 százalék olyan, ami elfogyasztható lett volna.

Kérdezd meg őket: szerintetek hol pazarolnak a legtöbbet? A boltokban, az éttermekben, vagy otthon?

Szinte biztosan a boltokat mondják.

Most mondd meg a választ:

Világszerte az élelmiszer-pazarlás körülbelül hatvan százaléka a háztartásokban történik. Nem a boltokban. Otthon.

Egy ENSZ-jelentés szerint világszerte naponta több mint egymilliárd adag étel megy a kukába — miközben nagyon sokan éheznek.

Hagyj csendet. Aztán tedd fel a kérdést, amivel a lecke élessé válik:

„Miért dobunk ki otthon ennyit? Hiszen mi fizettünk érte.“

Hagyd, hogy összeszedjék az okokat. Ami jönni fog, és mind igaz:

• Túl sokat vásárolunk. Főleg akkor, ha akciós.
• Nem tudjuk, mi van a hűtőben. Hátul mindig van valami, ami elfelejtődött.
• Félreértjük a dátumokat. Erre mindjárt visszatérünk.
• Túl sokat főzünk.

Most jön a legpraktikusabb dolog az egész leckében, amit érdemes tisztázni, mert rengeteg étel emiatt megy a kukába:

Kétféle dátum van a csomagoláson, és nem ugyanazt jelentik.

„Minőségét megőrzi” — ez a minőségmegőrzési idő. Ez azt jelenti: eddig biztosan olyan, amilyennek lennie kell. Utána nem lesz veszélyes, csak esetleg kevésbé finom, kevésbé ropogós. Egy zacskós tészta vagy egy zsák liszt ettől a naptól még sokáig ehető.

„Fogyasztható” — ez a fogyasztási határidő. Ez a szigorú. Romlandó, érzékeny élelmiszereknél — friss hús, hal, egyes tejtermékek — szerepel, és ez valóban határidő. Ezután nem szabad megenni.

Kérdezd meg őket: mit gondoltok, melyik miatt dobunk ki több ételt feleslegesen?

Az első miatt. Rengeteg tökéletesen jó élelmiszer megy a kukába azért, mert valaki „lejártnak” olvasta azt, ami nem az volt.

És most zárd le a leckét azzal, ami a legjobb hír:

Magyarországon ez a szám javul. Nyolc évvel ezelőtt egy ember évente több mint harminc kiló elkerülhető élelmiszert dobott ki. Ma nagyjából huszonegyet. Ez körülbelül harmadával kevesebb.

Kérdezd meg őket: mitől javulhatott?

Hagyd, hogy tippeljenek — és a válasz nagyjából minden felsorolt tényezőben benne van: jobb tervezés, több figyelem, drágább élelmiszer (ami sajnos ösztönző, ahogy a harmadik leckében tanultuk), és a maradékmentő alkalmazások.

Döntési dilemma (4 perc)

Most ti jöttök. Kati Mama fél hétkor, megint — de most nem eperrel.

Kati Mama boltjában megmaradt egy nagyobb mennyiség áru, ami holnapra még jó lesz, holnaputánra viszont már nem. Nem romlott, csak nem szép. A vevők egy része már nem venné meg.

Négy dolgot tehet:

Az első: holnap reggel kirakja rendes áron, és reméli, hogy elfogy. Ha nem, holnap este kidobja.

Az második: holnap reggel kirak egy „ma féláron” táblát, és biztosan elfogy.

A harmadik: felteszi az egészet egy maradékmentő alkalmazásra meglepetéscsomagként, harmadáron.

A negyedik: felhívja az önkormányzatot vagy egy helyi szervezetet, és odaadja ingyen.

Kérdezd meg őket: melyiket választanád?

Aztán vezesd végig őket, mert mind a négynek van értelme:

Aki az elsőt választotta: ez a legkockázatosabb. Kérdezd meg: mit nyer Kati Mama azzal, hogy vár? (Semmit — az áru holnap csak rosszabb lesz. Ez pontosan az elsüllyedt költség csapdája, más ruhában.)

Aki a másodikat: ez tiszta és gyors. De emlékeztesd őket a harmadik lecke tanulságára: mi történik, ha a vevők megtanulják, hogy reggel mindig van féláras? (Elkezdenek várni. És akkor a teljes árat sem fizetik ki.)

Aki a harmadikat: ez okos, mert más vevőkhöz jut el. Nem azokhoz, akik amúgy is bejönnének — hanem olyanokhoz, akik meglepetéscsomagot keresnek. (Ez pontosan az árdiszkrimináció, amiről a diákjegynél beszéltünk.)

Aki a negyediket: ez nem butaság és nem is puszta jótékonyság. Kati Mama itt is vesz valamit: hírnevet és jó viszonyt a környékkel. Csak legyen tudatában, hogy vásárolt — nem pedig veszített. (Ezt már mondtuk egyszer, az első modul végén. Most más helyzetben tér vissza.)

És a záró kérdés:

„Melyik megoldás után lesz Kati Mamának holnap is ugyanaz a vevője, akit ma kiszolgált?“

Mert a romlandó áru esetében nemcsak azt kell eldönteni, mit kezdesz vele ma — hanem azt is, mit tanítasz meg vele a vevőidnek holnapra.

Beszélgetésindítók

1. Mi az, amit ti dobtok ki a leggyakrabban otthon? Miért pont az? Lehetne ezen változtatni anélkül, hogy kevesebbet ennétek?
2. Szerintetek helyes, hogy egy bolt kidobja azt, amit nem tud eladni, még ha jó is? Mit lehetne csinálni helyette — és miért nem csinálja mindenki?
3. Ha ti lennétek zöldségesek, mit árulnátok: olyat, amiből sok kidől de nagy a haszon, vagy olyat, amiből semmi nem dől ki de kicsi a haszon?

Heti megfigyelés

Egy: menjetek be egy pékségbe a zárás előtti órában, és nézzétek meg, mi történik az árakkal. Aztán térjetek vissza másnap reggel, és nézzétek meg ugyanazt a polcot. Miből mennyi van, és mi az ára?

Kettő (családi feladat, egy hét): tegyetek egy külön szatyrot vagy dobozt a konyhába, és egy hétig gyűjtsétek bele mindazt, amit kidobtok — vagy ha ez kényelmetlen, csak írjátok fel egy papírra. A hét végén nézzétek meg, mi gyűlt össze, és beszéljétek meg: mennyi ebből olyan, amit meg lehetett volna enni?

Három: nézzétek meg otthon néhány termék csomagolását, és keressétek meg, melyiken van „minőségét megőrzi”, és melyiken „fogyasztható”. Ez a különbség rengeteg kidobott ételt megspórolhat.

Következő lecke

Fizetési határidő. Ma az idő az árut vitte el. Jövő héten az idő a pénzt viszi — de nem elveszíti, hanem átteszi valaki máshoz. Kiderül, hogy az ellátási láncban mindenki hitelez mindenkinek, csak senki nem hívja hitelnek. És hogy Magyarországon van egy törvény, ami pont ezért született.